A postás mindig kétszer csenget.
2018. október 31. írta: laposhal

A postás mindig kétszer csenget.

1934-ben jelent meg először minden idők egyik legismertebb és legsikeresebb ponyvaregénye, A postás mindig kétszer csenget. A szerző, az ír származású amerikai James Mallahan Cain (1892–1977) eredetileg újságíró szeretett volna lenni, és eleinte csak hobbiból írogatott rövidebb-hosszabb történeteket. A postás mindig kétszer csenget volt az elsőként publikált (de nem a legelső!) regénye. Már maga a cím is rejtély, hiszen a történetnek nincsen postás szereplője, nem is beszélnek róla. Irodalomtörténészek úgy tudják, egy megtörtént eset ihlette a könyvet. 1927-ben egy bizonyos Ruth Snyder a szeretőjével együtt kitervelte férje meggyilkolását, hogy az balesetnek látszódjék. Előtte azonban titokban megváltoztatta férje életbiztosítását. Az asszony állítólag arra kérte a postást, hogy az új biztosítási papírokat csak neki adja át, és kétszer csengessen, mert ebből ő tudni fogja, hogy ez a küldemény érkezik. Maga a szerző viszont más magyarázatot adott a mű címére. Az 1943-ban kiadott Dupla vagy semmi című könyvében szintén a Snyder-ügyet dolgozta fel, és ennek előszavában azt állította, hogy a korábbi kötet címéhez Vincent Lawrence forgatókönyvírótól kölcsönözte az ötletet. Beszélgetéseik során Lawrence elmesélte azt az esetet, amikor nagyon várta a kedvező hírt arról a szkriptjéről, amelyet egy filmstúdióhoz nyújtott be. A két csengetésből tudta, hogy mikor jön meg a válasz, mert csak a postás szokása volt kétszer csengetni. Ez a szokás annyira megtetszett Cainnek, hogy címként felhasználta, noha – mint említettem – az egésznek semmi köze a tényleges cselekményhez.

img_5455.jpg

A plakát a november 9. plakátárverésen megvásárolható lesz majd.   Részletek!

mv5byzizndm1odutnmjjys00nmu5lthmmzytytrjymnkodflzme2xkeyxkfqcgdeqxvymze0mjy5oda_v1_sy1000_cr0_0_648_1000_al.jpg

 

Cain regényéből nem kevesebb, mint hét filmváltozat készült, nem is beszélve azokról a mozgóképekről, melyek nemhivatalos adaptációk, de felismerhetően kölcsönöztek különféle motívumokat a műből. Az első feldolgozást a franciák készítették 1939-ben Az utolsó kanyar címmel. A rendezői székben Pierre Chenal ült. Nicket, a vendéglőst Michel Simon, a feleségét, Corát Corinne Luchaire, Franket, a csavargót Fernand Gravey alakította.

mv5bzmvhztfmntutytvmns00mtayltkzzwitmjm3y2iymzdimza3xkeyxkfqcgdeqxvynjc1ntyymjg_v1_sy999_cr0_0_704_999_al.jpg

Az olasz Luchino Visconti szabad adaptációja, a Megszállottság (1943) filmtörténeti jelentőségű alkotás, a neorealizmus egyik alapműve. A fasiszta érában készült, amikor a cenzorok árgus szemekkel felügyelték a filmgyártást, ám az amerikai bűnügyi történetet ártalmatlannak hitték, és engedélyezték. Visconti olasz miliőbe ültette át a cselekményt, nagy hangsúlyt fektetett a környezetábrázolásra és a társadalmi különbségek érzékeltetésére. Az önportrénak is tekinthető Spanyol személye által a baloldaliság és a homoszexualitás motívumát is a történetbe csempészte. A filmet ugyan bemutatták, de szélsebesen be is tiltották (állítólag az egyház nyomására), sőt elrendelték az összes kópia megsemmisítését is. Visconti remekműve szerencsére megúszta a pusztulást, külföldi forgalmazása viszont hosszú évekig nehézségekbe ütközött, mert a háborús helyzet miatt annak idején nem rendezték a szerzői jogokat. A szeretőket Massimo Girotti és Clara Calamai, az áldozatot Juan de Landa alakította.

mv5boweznde0nmitywvjzs00m2izlwi5mgetmzuwnty2ndcxzmfhxkeyxkfqcgdeqxvymjuxode0mdy_v1.jpg

Maguk az amerikaiak először 1946-ban filmesítették meg a könyvet. Tay Garnett alkotása filmtörténeti klasszikussá vált, a film-noir egyik kiemelkedő darabjaként tisztelik, és ebben komoly szerepe van Lana Turner érzéki alakításának. Szeretőjét John Garfield, férjét Cecil Kellaway játszotta. Utólagos érdekesség, hogy Turner 1958-ban maga is egy gyilkossági ügybe keveredett: hollywoodi otthonában lánya, a tizenöt éves Cheryl állítólag önvédelemből megölte anyja szeretőjét, Johnny Stompanatót, az egykori gengsztert.

mv5bmgflnjvmntytmdezzi00mzhmltk3zwmtmwy0mtc4mjnkymi2l2ltywdll2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvymzk3ntuwoq_v1_sy1000_sx800_al.jpg

Egyesek arról pletykáltak, hogy valójában a féltékeny Lana gyilkolt, kiskorú lánya azért vállalta magára a bűntényt, mert kora miatt nem vonhatták felelősségre, retorzióként csupán nevelőintézetbe került.

mv5bmdc1ztrjnzutmwm1zi00otkzlwfiyjmtmtg4ztgwnwy5m2nixkeyxkfqcgdeqxvymjuxode0mdy_v1.jpg

Évtizedekkel később azonban Cheryl egy önéletrajzi könyvet írt, amelyben kitartott azon állítása mellett, hogy valóban ő végzett Stompanatóval, mert a férfi halálosan megfenyegette Lanát, sőt vele is bizalmaskodott. Julien Duvivier 1963-as francia filmje, a Libabőr valójában egy James Hadley Chase-krimi adaptációja, ám az alkotók néhány motívumot felismerhetően Cain könyvéből kölcsönöztek – a szerző beleegyezése nélkül.

img_e4449.JPG

Az 1981-es amerikai filmről – az első színes filmváltozatról – mindjárt részletesebben is szó esik majd. 1998-ban mi, magyarok feküdtünk neki a témának, Fehér György Szenvedély című filmje ugyanis szintén A postás mindig kétszer csenget alapján született, a főszerepeket Bánsági Ildikó, Derzsi János és Dzsoko Roszics alakította. Fehért nem a bűnügyi izgalmak, nem a mindent elsöprő, gyilkosságba torkolló érzéki szenvedély izgatta, hanem a helyzet pszichológiája.

img_e4448.JPG

Ahogyan Kovács András Bálint írta a kritikájában: „Könnyű megoldás a szép fiatal kalandort szembeállítani a pocakos kispolgárral. De mi van akkor, ha az asszony nemcsak azért nem akar elmenni, mert kell neki a biztos egzisztencia, hanem mert lelkileg sem tud elszakadni férjétől, aki akár reggelire is bekapja a nála fiatalabb segédet? Így nemcsak azért kell megölni őt, hogy a fiataloké legyen a ház, meg a műhely, hanem azért is, hogy megszűnjön a férj hatalma, amely lelkileg fogva tartja az asszonyt. Az asszony itt a férj testi-lelki dominanciájával szemben választja a segéd gyengeségét. Mert ő akar uralkodni.” A teljesség kedvéért említsük meg, hogy 2004-ben egy malajziai (!), 2008-ban pedig egy német filmváltozat készült a regényből.

mv5bntyxm2i3m2yty2yzos00nzvllwi3ymitmza0mzllmduzmmm2xkeyxkfqcgdeqxvymje5mzm3mja_v1_sy1000_cr0_0_1403_1000_al.jpg

Harmincöt év telt el Tay Garnett 1946-os és Bob Rafelson 1981-es filmváltozata között, ám A postás mindig kétszer csenget remake-je valójában már a hetvenes évek elején szóba került. 1972-ben az MGM akart belőle egy filmet gyártani Jack Nicholson és Michelle Phillips főszereplésével, de a projekt akkor nem valósult meg. Néhány évvel később újra felmerült az ötlet, a női főszerep kapcsán Raquel Welch nevét emlegették, a terv azonban ekkor sem jutott el a megvalósításig. Nicholson a meghiúsult elképzelések ellenére sem vesztette el az érdeklődését a regény iránt: leginkább az tetszett neki a könyvben, hogy igazából nem egy szerelmi történetről van szó, hanem a mindent elsöprő szexuális vágyról. Három filmet forgatott korábban Bob Rafelsonnal – a második, az Öt könnyű darab (1970) hozta meg számára az áttörést –, és A postás…-t is vele akarta megcsinálni. (Mellesleg azután még két közös filmjük volt.) A forgatókönyvet a neves amerikai drámaíró, David Mamet írta, aki Magyarországon leginkább a Glengarry Glen Ross szerzőjeként ismert. Mondani sem kéne, hogy a szereposztás sarkalatos pontja a női főszereplő kiválasztása volt. Kim Basinger és Lindsay Crouse próbafelvétele nem sikerült igazán meggyőzőre. A legesélyesebb jelölt Meryl Streep volt, aki azonban visszalépett. Nicholsonnak eszébe jutott, hogy pár évvel korábban az Irány délre (1978) című saját rendezéséhez próbafelvételt készített Jessica Lange-gal. Igaz, hogy akkor Mary Steenburgent választotta helyette, de úgy gondolta, A postás… esetében is érdemes lenne megpróbálkozni Jessicával. Ezúttal – Rafelsonnal egyetértésben – úgy ítélte meg, hogy Lange a legtökéletesebb színésznő Cora eljátszására. Senki nem csinált problémát abból, hogy mindkét főszereplő körülbelül tíz évvel idősebb volt, mint amennyinek Cain megírta a két figurát.

mv5bmtm5nti3mje3nf5bml5banbnxkftztgwmdu5mdizmde_v1_sx1179_cr0_0_1179_999_al.jpg

Jessica Lange elképzelései szerint Cora egy olyan nő volt, aki Hollywoodban szeretett volna befutni, és amikor ez nem jött össze, férjhez ment Nick Papadakishoz, egy nála jóval idősebb férfihoz, aki egy kis vidéki étkezde tulajdonosa volt. A nagy gazdasági világválság éveiben, amikor sokaknak még a napi betevő se mindig jött össze, ez nem is volt annyira rossz döntés. Amikor Nicholson értesült partnernője szerepelképzeléséről, megajándékozta őt a kora ötvenes évek egyik B-színésznője, a fiatalon elhunyt Barbara Payton életrajzi kötetével, hogy ezzel is segítse Jessica felkészülését. Érdekes véletlen, hogy mindkét színésznő a Minnesota állambeli Cloquet-ben született. Lange a King Kong 1976-os filmváltozatának főszerepétől remélte a nagy áttörést, de a film csúnyán megbukott, és ő évekig nem kapott munkát. Volt, ahol kerek perec megmondták neki, hogy nincs szükségük a gorilla barátnőjére. A Mindhalálig zene (1979) epizódszerepével bizonyította be, hogy van helye Hollywoodban. A postás mindig kétszer csenget is előrelépést jelentett a karrierjében, annak ellenére, hogy a film nem aratott egyértelmű sikert se a kritikusok, se a közönség körében.

54bbde11e7df1_hbz-anjelica-jack-1974-496204003.jpg

Az opusz leghíresebb jelenete a két főszereplő viharos szeretkezése a konyhaasztalon. Véletlenül vagy marketingfogásból, mindenesetre elterjedt az a pletyka, hogy a kamera valós aktust örökített meg. A két színész természetesen cáfolta ezt, Rafelson viszont kitérő válaszokat adott, amit a többség a szóbeszéd megerősítéseként értelmezett. Nicholson egy interjúban később azt nyilatkozta, hogy a mindent elsöprő testi vágy érzékeltetésére hajlandó lett volna arra, hogy a kamera néhány pillanatra mutassa, amint merev hímvesszővel fekszik rá a nőre. Bár az erekció ábrázolása az európai filmekben akkoriban már nem számított különösebb újdonságnak, egy hollywoodi filmben a nyolcvanas évek elején még szó sem lehetett erről. Az alkotók megvitatták azt a lehetőséget, hogy Cora férjét a török származású rendező, a legendás színésziskola, az Actors Studio oktatója, Elia Kazan játssza. Ez végül nem jött össze, s a szerepet a görög származású kanadai színész, John Colicos alakította. Számos jelenete a vágószoba padlóján végezte részben a játékidő miatt (a film így is bő két óra), részben azért, mert Rafelson a két főszereplőre akart koncentrálni. Említsük meg azt is, hogy egy kisebb mellékszerepet Anjelica Huston játszott, aki a magánéletben éveken át viharos viszonyt folytatott Nicholsonnal, és épp a Rafelson-filmnek köszönhetően indult be a színésznői karrierje.

img_5456.jpg

Molnár Kálmán plakátja 1983. 

A film tizenkétmillió dollárból készült, és épphogy visszahozta ezt az összeget Észak-Amerikában. Európában kedvezőbben fogadták, ott negyvennégy milliót hozott a konyhára. Jack Nicholson cáfolta, hogy a film anyagi bukás lett volna, szerinte többet keresett vele, mint Roman Polański klasszikusával, a Kínai negyeddel (1974). Lana Turner, az 1946-os verzió sztárja nyilvánosan kijelentette, hogy fenntartásai vannak a remake-kel szemben, szerinte „egy pornográf szemét”-té alakult át a sztori, bár azt elismerte, hogy a filmet nem nézte meg, véleményét a médiatudósításokra és a filmelőzetesekre alapozta. (Nyilván hozzá is eljutottak a konyhaasztalon történő szeretkezéssel kapcsolatos híresztelések.) A filmet versenyen kívül vetítették az 1981-es cannes-i filmfesztiválon. Az eseményen a két főszereplő is megjelent: személyüket és a filmet óriási érdeklődés kísérte, a fogadtatás azonban meglehetősen vegyes volt. A magyar mozikban 1983. január 6-ától kezdték játszani. Az itthoni kritikák általában kedvezőek voltak, az opusz tetszett a magyar közönségnek, mégsem vált belőle igazi klasszikus még hazánkban sem: a szakirodalomban sem emlegetik túl gyakran, és nem lett repertoárdarab a tévécsatornák kínálatában sem.

qqq3019.jpg

A regény hatodik, legújabb változatát Bob Rafelson készítette 1981-ben. A film legfőbb erénye éppen ez: társadalmi motiváltságát tekintve is hitelesen amerikai. Úgy korhű – a harmincas évek elején játszódik –, hogy ma is igaz. Brutális, nyers kegyetlenségében is emberi. Mozgató ereje a leplezetlen testi vágy, logikai felépítése töretlen, lélektanilag pontos. A szereplők jelleme nem csupán a vásznon ábrázolt jelenben tisztán körülhatárolt, visszamenőleg is mindent tudunk róluk. A cselekmény gyorsan pergő és feszülten izgalmas. A helyszínek mögötti háttér, táj, környezet, egy-egy mellékszereplő megjelenése külön-külön is alkalom, hogy a rendező egyre újabb meglepetés-effektusait – ezeket az önmagukban is kitűnő filmötleteket – szinte észrevétlenül lopja bele az amúgy is sodró lendületű cselekménybe. Nemcsak remekül válogatja össze munkatársait, hanem egyetlen közös cél érdekében tudja őket csapattá is szervezni, olyanokká, akiknek nincs egyéb feladata, mint hogy ezt az izgalmasan jó filmet létrehozzák. Már David Mamet forgatókönyve is kis filmiparművészeti mestermunka. Egy teljes év kemény munkájának az eredménye és a végső megoldás tíz előző változat elkészítése után született meg. Szinte pontosan követi a regényt és mégis más. Ugyanaz és mégsem ugyanaz” – írta a Filmvilág kritikusa, András László. -Field64

A bejegyzés trackback címe:

https://plakatfiu.blog.hu/api/trackback/id/tr3014336523

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Neil Young Hungary 2020.04.29. 14:24:08

Remek cikk, köszönjük! Most csak egy gyors olvasásra volt időm, úgyhogy foglalkozunk majd még vele!
Két dologhoz szólnék csak hozzá, melyek elsőre is egy picit "szúrták a szemem"!
Az egyik, hogy Kazan nem török, hanem görög származású (azért ez még a nevéből is sejthető kicsit). Egész pontosan egy kappadókiai görög családba született, csak ő már nem abban a - Törökország belső, középső részén lévő - kappadókiai városban, ahonnan családja származott - Kayseri-ben - , hanem Isztambulban. (Kappadókia persze már "Közép-Anatólia" a "modern kori földrajzban.)
Kazan - eredetileg: Elias Kazantzoglou - 1909 szeptemberében született, amikor Isztambul - melyet akkor Konstantinápolynak is neveztek még, (hivatalosan is) - az Oszmán Birodalom fővárosa volt. (Egyébként az Isztambul is görög eredetű elnevezése a városnak.)
A kis Elias 1913 júliusában érkezett az Egyesült Államokba a családjával.

Másrészt Kazannal kapcsolatban mindig meg lehet említeni, hogy nemcsak a Stúdió (egyik) alapítója volt, hanem minden idők egyik legnagyobb rendezője is!

A másik dolog, hogy a '76-os King Kong filmet csúfos bukásnak semmiképp nem lehet nevezni, hiszen a fanyalgó, negatív kritikák ellenére, hatalmas kasszasiker volt! Abban az évben a negyedik legnagyobb az Egyesült Államokban (!!), miközben a harmadik legnagyobb bruttó bevételt hozta világszerte!
Jessica Lange és az alakítása csak pozitív kritikákat kapott, sőt, Lange a Golden Globe "New Star of the Year" díját is megkapta. A kritikusok kritikusa (Pauline Kael) is az egekig méltatta, s ezért is érthetetlen, hogy mi történt vele a következő néhány évben.

Üdvözlettel: Rob
süti beállítások módosítása