Szerencsénk volt, mert a vígjátékok nem hordoztak politikai töltetet. Amelyik meg igen az egyből fennakadt a filmzsűrin. Elég gyorsan, az első filmnél 2 évig se kellett várni és már a mozikban volt Audrey Hepburn habkönnyű vígjátéka.
A következő érdekes filmtörténeti részleteket field64 írta, most ő lesz a vendégíró a blogon, köszi.
Hogyan kell egymilliót lopni (1966)
A szépség, az elegancia és a báj tökéletes megtestesítője, a holland származású Audrey Hepburn a Római vakáció (1953) főszerepében vált a közönség egyik örök kedvencévé. Alakításáért Golden Globe- és Oscar-díjat is kapott. Nem csoda, hogy ezek után mindig igent mondott William Wylernek, valahányszor a rendező filmezni hívta őt. Harmadik (és utolsó) közös filmjük, a Hogyan kell egymilliót lopni jeleneteinek többségét Párizsban vették fel. A művésznő kosztümjeit régi barátja, az idén kilencvenegy éves (!) Hubert Givenchy tervezte.
Mindazonáltal az alkotók megeresztettek egy fricskát a világhírű divattervező felé, mert amikor a mindig elegáns Audrey a lopáshoz takarítónői jelmezbe bújik, és megkérdezi partnerét, hogy mire jó ez, ő így felel: „Arra, hogy Monsieur Givenchy infarktust kapjon, ha meglátja”. Apropó, partnerek! Peter O’Toole, Hugh Griffith, Eli Wallach vagy Charles Boyer neve valószínűleg egyetlen komoly filmbarát előtt sem ismeretlen.
Nekünk, magyaroknak különösen érdekes a díszlettervező személye, aki nem más, mint a Budapesten született Trauner Sándor (Alexandre Trauner), Rippl-Rónai József és Csók István egykori tanítványa. Trauner 1929-ben ment Franciaországba, filmes karrierje ott kezdődött. Filmográfiájában mindössze egy magyar film található, az is koprodukció, a biatorbágyi merényletről szóló Viadukt (1983). Wyler szóban forgó alkotásának múzeumi jeleneteihez a magyar szakember – szigorú titoktartást követelve – Picasso-, Leonardo-, Tintoretto- és Rembrandt-festmények másolatait rendelte meg különféle párizsi képzőművészektől.
A titkolózás annyira jól sikerült, hogy elterjedt a hír, miszerint a filmstúdió dugig van vagyonokat érő képzőművészeti remekekkel. Így történt, hogy egy éjszaka a műkincslopásról szóló film stábját is kirabolták: több tucat hamis festményt vittek el a pancser tolvajok.
A reklámfogásnak sem utolsó akció ellenére a Hogyan kell egymilliót lopni a vártnál szerényebb érdeklődést keltett. A kritikusok fanyalogtak, hogy Audrey már sokadjára játssza a szerelemre ébredő naiv lány szerepét, és végre ki kéne lépnie ebből a skatulyából. Azt is felhánytorgatták, hogy az opusz túlságosan emlékeztet Jules Dassin Topkapi (1964) című könnyed bűnügyi vígjátékára. Azt hiszem, évtizedek távlatából visszapillantva inkább a Hogyan kell egymilliót lopni maradt meg jobban a nézők emlékezetében, és ez javarészt épp a tüneményes Audrey Hepburnnek köszönhető.
A következő filmet talán csak hatvanszor láttam a Filmúzeumban a Tanács kőrúton. Belmondo miatt természetesen. Szerettem a Delont is, de Bebel volt nekem akkoriban a legjobb francia színész.
Borsalino (1970)
A hetvenes évek egyik legnépszerűbb francia produkciója, a Borsalino Alain Delon kezdeményezésére született, aki – elsősorban üzleti szempontokat szem előtt tartva – mindenképpen szeretett volna egy közös filmet a másik nagy közönségkedvenccel és legnagyobb riválisával, Jean-Paul Belmondóval. 1958-ban ugyan filmeztek már együtt, de a Légy szép és tartsd a szád forgatásakor mindketten még csak pályakezdők voltak. A Borsalino Eugène Saccomano francia újságíró Bandits à Marseille (Marseilles-i banditák) című könyvén alapul. Delon harmincezer frankért vette meg a filmjogokat, ami már akkoriban sem volt túl nagy összeg.
A szkript megírásában a francia filmszakma olyan kiválóságai vettek részt, mint Jean-Claude Carrière, Claude Sautet és maga a rendező, Jacques Deray. A direktor az előző évben jelentős szakmai és közönségsikert aratott a Delon főszereplésével forgatott A medence (1969) című pszichothrillerrel, részben ennek köszönhette az új felkérést is. (Összesen hét filmben dolgozott Delonnal.) A Borsalino története a harmincas évek két hírhedt gengsztere, Paul Carbone és François Spirito életének fordulataira épült. Mivel a névhasználattal kapcsolatban gondok merültek fel, ezért a filmszereplők a Roch Siffredi (Delon) és a François Capella (Belmondo) nevet kapták. (Igen, jól gondolod, kedves olvasó: a híres olasz pornósztár, Rocco Siffredi a Delon által játszott szereplőtől kölcsönözte a művésznevét.) Szóba került, hogy az opusz címe vagy az lesz, hogy Siffredi és Capella, vagy az, hogy Marseille 1930.
Ezek a variációk azonban senkinek sem tetszettek igazán, a produceri szerepkört betöltő Delonnak sem. Alain olyan címet akart, amelyet a világ egyetlen országában se kell lefordítani: a borsalino nem más, mint a harmincas években divatos férfikalap neve, amilyet a szereplők is viselnek. Belmondo és Delon rivalizálása kissé megnehezítette a forgatást, hiszen mindketten ragaszkodtak ahhoz, hogy pontosan ugyanannyi szövegük és premier plánjuk legyen, mint a másiknak. Belmondo feltételül szabta azt is, hogy aktuális barátnője, Nicole Calfan szerepet kapjon a filmben. (Delon akkori élettársa, Mireille Darc cameoszerepben tűnik fel.) A Borsalino kiugró közönségsikert ért el, ám a kritikusok nehezményezték, hogy az alkotók idealizálták a két néhai gengszter személyét, akik valójában náci szimpatizánsok voltak. Óriási bulvárszenzációt jelentett, hogy Belmondo pert indított Delon ellen, mert szerződése szerint a plakátokon az ő nevének kellett volna elsőként szerepelnie a filmgyártó cég, a Delon tulajdonában lévő Adel Productions neve után. Alain viszont túljárt az eszén, mert a cég neve helyett is a sajátját íratta a plakátokra, vagyis az Alain Delon név Belmondo neve előtt és után is szerepelt.
A média kellőképpen felfújta az ügyet, hiszen Belmondo a sérelem miatt még a díszbemutatón se volt hajlandó megjelenni. Delon nyilatkozatai sem a békülés felé mutattak, partnere viselkedését a plakátügyben például egyenesen nőiesnek nevezte.
Évekig szóba se álltak egymással, a nyolcvanas évek végén azonban, amikor Belmondo magas állami kitüntetést kapott, kibékültek, sőt azóta újabb közös filmjük is készült, a Két apának mennyi a fele? (1998).
Remek vígjáték volt ez is, és mostanában elég sűrűn adja valamelyik televíziós csatorna is. Szeretem a plakátot, mert könnyed és egyszerre tömör is. Ahogy a mozdulatot ábrázolja ahogy kapaszkodnak a főcímben, nagyon jó. Az hogy ilyen erős színeket használt a grafikus (M.G. Judith) csak előnyére szolgált a plakátnak. Beleég a retinánkba jó darabig.
Fennakadva a fán (1972)
Legjobb az egyenes beszéd: nem vagyok különösebb rajongója Louis de Funès-nek, humora számomra túl harsány, erőltetett grimaszolásai hamar fárasztani kezdenek. A Fennakadva a fán mégis tetszett, és még ennyi év után is elszórakoztat. Pedig eredetileg nem vígjáték lett volna, hanem dráma Yves Montand és Annie Girardot főszereplésével, Baleset címmel.
A forgatókönyv valahogy eljutott De Funès-hez is, aki úgy látta, a sztoriból remek vígjátékot lehetne készíteni. Kívánságára ennek megfelelően átírták a szkriptet. A rendezői székbe Serge Korber ült, aki két évvel korábban már rendezte a színészt a Lányok pórázon (1970) című komédiában. De Funès egyik partnere mindkét filmben a fia volt, Olivier, aki eredetileg édesapja hivatását akarta követni. Néhány kisebb-nagyobb filmszerep után azonban belátta, hogy színésznek nem elég tehetséges, ezért a Fennakadva a fán után pályát módosított: pilóta lett belőle előbb az Air Internél, majd az Air France-nál. A női főszerepre a sokoldalú amerikai sztárt, Shirley MacLaine-t kérték fel, ám ő nem tudta szabaddá tenni magát a forgatás idejére. A legendás komikus, Charlie Chaplin egyik lánya, Geraldine lépett a helyére, akiből az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb európai színésznője lett. Sokunk kedvenc francia komikusa, Pierre Richard többször is azt állította, hogy szerepelt ebben a filmben, de maximum valamelyik tömegjelenetben lehetett benne, mert nem ismerhető fel egyetlen képkockán sem, és a neve sem szerepel a film gyártási adatai között, noha Richard akkoriban már közismert színész volt. A forgatás két részletben zajlott. A stáb öt hétig dolgozott a Földközi-tenger partján fekvő közkedvelt kisváros, Cassis sziklafalainál, ahol mesterségesen létrehozták azt a fát, amelyen fennakad hősünk kocsija, miután a mélybe zuhant. Kaszkadőrök és hegymászók segítségével vették fel azokat a képsorokat, amelyek távolabbról mutatták az eseményeket, filmeztek például helikopterről is.
A munka második fele a stúdióban zajlott, ahol felépítették a sziklafal díszletét a pórul járt autóval egyetemben. A jármű mozgatását egy különleges berendezés végezte. A három főszereplőnek gondosan tanulmányoznia kellett az igazi szikláknál forgatott jelenetek kaszkadőr szereplőinek természetes mozgását, hogy utánozni tudják a mozdulataikat, és ily módon megkönnyítsék a két helyszínen felvett anyag egyesítését, magyarán mondva a vágást. A Fennakadva a fán az 1971-es szezon egyik legsikeresebb filmjének bizonyult Franciaországban, ahol több mint másfél millió nézője volt.
Annyira jól írja le a filmet vendégírónk, hogy nem írok semmit a filmről. A plakátot, ahogy a többit is amik lesznek majd az árverésen, grafikus barátommal modern környezetbe helyeztem. Én azt gondolom, most is megállnák a helyüket, mindenképpen grafikailag és designban is. Kakasy Éva grafikája szerintem mai is friss, és látványosan ábrázolja, ezt a férfi és színész ikont. Időszerű ez jut eszemben ha ránézek.
Egy zsaru (1972)
Alain Delon pályafutásának egyik emblematikus alakítása Jef Costello (bizony, Jef, és nem Jeff!), a rezzenéstelen arcú bérgyilkos Jean-Pierre Melville A szamuráj (1967) című klasszikusában. A következő Melville-filmben, A vörös körben (1970) Alain szintén bűnözőt játszott.
A harmadik közös munka, az Egy zsaru esetében Melville Delonra bízta, hogy a rendőrt vagy a rossz fiút akarja-e alakítani: a sztár úgy döntött, karrierje során először (de nem utoljára!) zsarut fog játszani. Az 1971 végén kezdődött forgatásra rányomta a bélyegét Melville betegsége, ami furcsa szeszélyekben is megnyilvánult. A forgatási helyszíneken például fabódét emeltetett magának, és többnyire ki se jött onnan: se a technikai személyzettel, se a színészekkel nem akart a feltétlenül szükségesnél többet beszélni. Jean Gabin lányától, a forgatáson script-girlként dolgozó Florence Moncorgétól elvárta, hogy parókát viseljen, mert nem tetszett neki Florence eredeti hajszíne. (A stábnak egyébként más figyelemre méltó tagjai is voltak: Delon fivére, Jean-François éppúgy rendezőasszisztensként ténykedett a produkcióban, mint a legendás színész-rendező, Jacques Tati fia, Pierre.) Barátságukra való tekintettel Delon többször is megpróbált beszélni Melville-lel, apró tanácsokat akart adni neki a filmmel kapcsolatban, de az ilyesmire korábban oly nyitott rendező ezúttal nem hallgatott senkire, ment a maga feje után.
Delon akkoriban már gátlástalanul megtette a forgatásokon, hogy sztárstátusa kiváltságaival élve beleszólt a rendező munkájába, és elkezdte önmagát rendezni, a Melville iránti tiszteletből azonban az Egy zsaru esetében nem élt az előjogaival. Mindazonáltal az elkészült film nem tetszett neki különösebben, és a kritikusok sem lelkesedtek az opuszért: hideg, érzelemmentes, olykor egyenesen unalmas filmnek tartották, ámbár szerintem megvannak a maga erényei.
Melville alighanem tudatosan törekedett egyfajta hidegségre (mellesleg korábban A szamuráj és A vörös kör sem volt különösebben érzelemgazdag film), ragyogóan bánik a színekkel, és a látszólag jelentéktelen részletekben is komolyan vette a szkriptet: a sztori folyamán például elhangzik, hogy a vonaton végrehajtott merész rablás húsz percet vesz igénybe, és a szóban forgó jelenet pontosan eddig is tart, természetes zajokra és zörejekre (vonatzakatolás, helikopterzaj) építve, kísérőzene nélkül, minimális szöveggel. Említsük meg Delon két fontos partnerét is: a végzet asszonyát a szépséges Catherine Deneuve játssza a film stílusához illő visszafogottsággal, az agyafúrt bűnözőt pedig az Egyesült Államokból érkezett Richard Crenna, akire az évekkel későbbi Rambo-filmek kiképzőtisztjeként emlékezhetünk a legjobban.
Gyertek.
6. PLAKÁTAUKCIÓ
Árverés: 2018. január 24. 17.00
Kiállítás: 2018. január 13-22.
Helyszín: 1052 Budapest, Bécsi utca 3.