Fidesz. Hátra a lenini úton!
A legelső asszociáción gyorsan lépjünk túl ! És keressük a Falra Fel! 4.0 plakátárverést!
Keressük meg a hozzánk legközelebb eső féreglyukat és zúzzunk vissza kicsivel több mint 30 évet !
1990 kora tavasza, az úttesteken még a KGST autóparkja pompázik, az utcákon, tömegközlekedésen javarészt fáradt tekintetű, rosszul öltözött emberek még vagy hiszik, vagy nem, hogy néhány héten belül véget ér a korszak melyben szocializálódtak és amiről azt hirdették nekik, hogy sohasem fog véget érni. Kádár János már nem él, aznap halt meg amikor a Legfelsőbb Bíróság Nagy Imrét és vádlottársait rehabilitálta. Utódja, Grósz Károly parkolópályán, és a politikai folyamatok sebességét jelzi, hogy már Pozsgay Imre is szomorú, pedig két évvel korábban még igazán elhivatott és kezdeményező volt, és talán lehet mondani: bátor.
A Fidesz - vagy ahogy az akkori sajtóban gyakran nevezték őket: a Fiatal Demokraták - árverésünkön szereplő választási plakátja azonban még a nyilvánvalóan provokatív felhívó szándéka ellenére sem a bátorsága miatt keltett feltűnést. Hiszen ekkor már sokan voltak bátrak. A korabeli politikai ábrázolásokon szanaszét repkedtek a vörös csillag vagy éppen a Kádár-címer darabjai és különböző drámai vagy tréfás módosulásokon estek át a korszak egyéb jelképei is, mint például a sarló és kalapács.
De a plakát különösebben szellemes sem volt az ortodox politikai jelszó szimpla kifordításával: Hátra a lenini úton!
És ez a szöveg még csak nem is volt új. Mondhatni egy régi, társasági poén ami a kádári konszolidációba már belefért, amiért még a rendőr sem vitte el az embert.
Mégis ütött!
Pedig a párt egész választási kampányának vizuális megjelenése finoman szólva esetleges volt. Plakátjaik és szóróanyagaik többségét lelkes amatőrök tervezték, miközben a nagyobb pártok törekedtek az egységes megjelenésre. Az MDF-nek Orosz István és Aba Béla dolgozott, az SZDSZ szabályos pályázat útján választotta ki a neki tetsző grafikust Kara György személyében. Ugyanakkor a Fiatal Demokratáknál mind az országos, mind a helyi képviselőjelöltek plakátjain az egyetlen kapcsolódási pont nagyjából a párt logója volt.
Összefoglalva tehát: a plakát bátorsága kissé megkésett, nem túl szellemes, egyben nem túl eredeti, a vizuális világa pedig esetleges és szegényes.
És ez a plakát mégis hatásos volt.
Kinek nem ismerős a jelenet: iskolai évzáró, a diri beszél, a Horpács meg valahol hátul folyamatosan kommentálja, körülötte elfojtott röhögés, kicsit távolabb: mit mondott, mit mondott? Hátraforduló tanárok szigorú, könyörgő vagy együttérző stb. tekintettel.
Török Ferenc: Moszkva tér, 1989 tavasza, az örök diri szerepében Béres Ilonával.
Nem ezek voltak a világ legjobb és legemlékezetesebb poénjai de azért már karcoltak és mennyire jól estek. Az első kicsi lázadások a felnőttek rendje ellen, mindez azok körében akikkel akkor már túl voltunk néhány közös kalandon.
Ez a plakát is ilyen pimasz volt, nyeglén fiatalos, jó időben jó helyen mint McEnroe a hálónál. Lázadó, mint McEnroe a mérkőzésvezetőkkel.
Vagy mint a már félig felnőtt Csónakos a Pál utcai fiúkban.
Szerették az emberek ezt a karaktert. És nem csak a lázadó fiatalok, hanem az unokáik jövőjéről álmodozó nagymamák is.
Hiteles is volt és teljes joggal. A plakát alsó részét elfoglaló útjelző táblák például valóban azt az irányt mutatták amire a fiatal párt vezetői komolyan vágytak, vágyhattak. Hiszen közülük a legambíciózusabbak, Soros ösztöndíjjal a zsebükben már a nyolcvanas évek végén beleszippanthattak a szabad európa levegőjébe.
